Re: [ninpo-hu] "Mesteremnek örök hálával"

Magyar Attila magyarattila at vipmail.hu
2008. Júl. 15., K, 16:59:45 CEST


Nekem tetszett, nagyon is. Köszönöm.
Gouranga!

Attila



2008/7/15 das mc <mcninja at citromail.hu>:
>
> Sziasztok...
>
> Gondoltam akkor, ha mindenféle témáról lehet fórumozni, akkor egy kis
> irodalommal is megbombázom a kedves Ninpo-istákat. :)
> Ma találtam egy igazi gyöngyszemet a Magyar irodalom ifjú alakjainak
> alkotásai között...
> Ez egy nagyon kedves ismerősöm írása...
> Szeretném most megosztani veletek.
> Bár eleinte gondolkodtam, hogy igen-e, vagy ne, hiszen ilyesmi témák eddig
> nem szerepeltek itt a fórumon.
> De az utóbbi időben itt tapasztalt változás végül meggyőzött, hogy simán
> mehet ez a kis szösszenet minden magya' niddzsának...
> Gondolom lesznek olyanok, akiknek tetszeni fog...
> Imé:
>
>
>
> ESZTERRŐL
> Kilakkoztam a lábamon az összes körmömet, ezúttal zöldre, kell a
> változatosság. Igaz, ami igaz, rajtam kívül senki nem látja, kicsit sajnálom
> is, de 60 fölött jobb, ha nyugton marad az ember, pláne az én pozíciómban.
> Ha történetesen épp ma kinyiffantanak, talán sikerül mosolyt csalnom a
> boncmester arcára, és ez azért vigasztal. Az első feleségem képtelen volt
> dekódolni az efféle bolondságokat, amikor egyszer egy díszvacsorához
> készülődve megjelentem előtte tollboában, kidüllesztette a szemeit, és két
> napig nem tudott megszólalni. Nem kedvelem a sótlan embereket, főként azért,
> mert a szerepem szerint én vagyok a legsótlanabb az egész városban, és épp
> elég nekem a saját fancsali képemet bámulni a tükörben, amikor alkalmam
> nyílik rá.
> Ebbe a naplóba, avagy blogba, hogy egy ma divatos kifejezéssel éljek, azért
> kezdtem bele, mert a közelmúltban több fenyegetést is kaptam szavahihető
> emberektől. Nincs kétségem afelől, hogy a napjaim meg vannak számlálva, és
> szeretnék valamit elmesélni, mielőtt elvágják a torkom.
> Aggodalomra semmi ok, nem foglak titeket az élettörténetemmel untatni, még
> csak nem is nagyon szerepelek a mondókámban.
> Egész a hetvenes évek elejéig repülünk vissza, konzervatóriumba járok, noha
> az első pillanattól fogva tudom, hogy nem akarok zongorista lenni. Festeni
> szeretnék, ahhoz van tehetségem, mondhatni arra születtem, de a családunkban
> mindenki zenész, és én nem merek előhozakodni a dologgal, félek, hogy apám
> kitagad, anyámnak pedig megszakad a szíve. Máskülönben nem játszom rosszul,
> az évfolyamtársaim vért izzadnak, annyit gyakorolnak, nekem meg mintha ott
> lenne a kezemben minden, amit a szüleim valaha megtanultak,  ennek
> megfelelően félgőzzel is könnyedén veszem az akadályokat.
> Van egy évfolyamtársam, Eszternek hívják. Nem különösebben szép lány, bár a
> szemében és a tartásában van valami, amin a felületes szemlélőnek átsiklik a
> tekintete. A harmadik év végén négykezest játszunk, Brahmsot, vagyis
> tavasztól minden szerda és péntek este össze vagyunk zárva. Ekkor figyelek
> fel a fentebb taglalt értékeire, de ez nem sokat javít a hangulatomon, és
> azon a meggyőződésemen sem, hogy újabb órák vesznek kárba az életemből.
> Eszternek fikarcnyi tehetsége sincs, egyszer aztán nem bírom tovább, és
> megkérdezem, hogy ki erőszakolta rá ezt az iskolát. Azt feleli, senki,
> belőle zongorista lesz. Nem töröm össze az álmait, legalábbis szemtől
> szemben nem. A vizsgán sokat ront, én pedig "brillírozok, mint mindig", a
> bizottság szavaival élve. A beígért moszkvai ösztöndíj egy újabb szög a
> koporsómba, hőn áhított szabadulásom időpontja sűrű ködbe vész.
> A hátralévő két évben összebarátkozunk, bár inkább nevezném ezt tanár-diák
> viszonynak. A délutánjaink úgy néznek ki, hogy Eszter órákon át gyakorol, én
> közben mellette fekszem négy összetolt széken, a nap végén pedig eljátszom
> neki a darabot úgy, ahogy valójában kéne.
> Nem sokkal azután, hogy befejezzük az iskolát, apám ebédre invitál. Előre
> rettegek, hogy mit akar mondani, így még nagyobb a meglepetésem, amikor
> tulajdonképpen utamra enged. "Ne csináld, ha nem akarod", mondja, mintha nem
> ő tette volna pokollá az elmúlt húsz évemet azzal, hogy zongoraóráról
> zongoraórára cipelt, majd beíratott az összes hajdani iskolájába.
> Szabad vagyok, és van egy kis pénzem is, de egyelőre nem festek, előtte meg
> akarom alapozni a jövőmet. Eszter is ezt teszi, csak egy kicsit másképp:
> számtalan helyen játszik, olyanokon, ahol neki sem szabadna, meg olyanokon,
> ahol még én sem mernék. Nincs különösebben rossz kritikája, leginkább mintha
> észre sem venné a sajtó, pedig estéről-estére koncertezik. Ekkor még aggódom
> érte, találkozóra hívom, de elszántabbnak és boldogabbnak tűnik, mint
> valaha. Fogalmam sincs, honnan merít hitet és energiát, én rettenetesen
> fáradt vagyok, amikor esténként végre jut időm kézbe venni az ecsetet.
> Mindazonáltal a dolgaim nem mennek rosszul, sőt. Jó állásom van, a
> munkatársaim sokkalta képzettebbek nálam, mégis én haladok a leggyorsabban a
> szamárlétrán.
> Alig egy évvel később levelet kapok Esztertől, amelyben tudatja velem az
> örömhírt, hogy felvételt nyert a Toulouse-i Capitole Zenekarba, és máris
> Franciaországba kellett utaznia, elnézést kér, amiért nem volt ideje
> személyesen elbúcsúzni. Magam is meglepődöm, hogy elsősorban irigységet
> érzek a hír hallatán.
> Pár héttel korábban, hosszú idő idő óta először elmentem egy koncertjére, és
> kézzelfogható változást tapasztaltam, na nem a játékában, hanem a közönség
> reakciójában. A legtöbben láthatóan miatta érkeztek, és majdnem minden
> széken ült valaki, pedig rendesen az a terem félig sem szokott megtelni.
> Figyeltem a hallgatóságot koncert közben, és ráébredtem, hogy a hibátlan,
> esetleg újító vagy markáns zongorajáték nem minden. Eszter pocsékul
> játszott, talán csak egy kicsit jobban, mint a konzervatóriumban, de a
> kisugárzása az egész termet a feje tetejére állította. Életemben nem
> hallottam olyan hosszú ovációt, mint aznap az este.
> A Capitole után a London Philharmonic Orchestra következett, és mostanra
> bizonyára kitaláltátok, hogy melyik Eszterről is van szó.
> Belőlem sosem lett festő, ha a lábkörmeimet nem számítjuk.
> Kerestem egy csomó pénzt, egyenként eltemettem az összes családtagomat, akik
> rettentően büszkék voltak rám, apámmal az élen. Más érdekes nem történt
> velem. Legalábbis semmi olyan, amit érdemes volna megosztani. Kivéve talán
> azt, hogy Eszter nem mulasztotta el egyetlen lemezét sem elküldeni nekem,
> pedig sok száz van neki mára, és mindegyiket így dedikálta:
>
> "Mesteremnek, örök hálával."
>
> Nem tudom miért, de mindig elsírom magam, amikor ezt elolvasom...
>
>
> forrás:  http://comedie84.freeblog.hu/
>
> Gouranga!
>


További információk a(z) ninpo-hu levelezőlistáról