[ninpo-hu] "Mesteremnek örök hálával"

[das mc]

Sziasztok...
Gondoltam akkor, ha mindenféle témáról lehet fórumozni, akkor egy kis irodalommal is megbombázom a kedves Ninpo-istákat. :)Ma találtam egy igazi gyöngyszemet a Magyar irodalom ifjú alakjainak alkotásai között...Ez egy nagyon kedves ismerősöm írása...Szeretném most megosztani veletek.Bár eleinte gondolkodtam, hogy igen-e, vagy ne, hiszen ilyesmi témák eddig nem szerepeltek itt a fórumon.De az utóbbi időben itt tapasztalt változás végül meggyőzött, hogy simán mehet ez a kis szösszenet minden magya' niddzsának...Gondolom lesznek olyanok, akiknek tetszeni fog...
Imé:


ESZTERRŐL

Kilakkoztam a lábamon az összes körmömet,
ezúttal zöldre, kell a változatosság. Igaz, ami igaz, rajtam kívül
senki nem látja, kicsit sajnálom is, de 60 fölött jobb, ha nyugton
marad az ember, pláne az én pozíciómban. Ha történetesen épp ma
kinyiffantanak, talán sikerül mosolyt csalnom a boncmester arcára, és
ez azért vigasztal. Az első feleségem képtelen volt dekódolni az efféle
bolondságokat, amikor egyszer egy díszvacsorához készülődve megjelentem
előtte tollboában, kidüllesztette a szemeit, és két napig nem tudott
megszólalni. Nem kedvelem a sótlan embereket, főként azért, mert a
szerepem szerint én vagyok a legsótlanabb az egész városban, és épp
elég nekem a saját fancsali képemet bámulni a tükörben, amikor alkalmam
nyílik rá.

Ebbe a naplóba, avagy blogba, hogy egy ma divatos kifejezéssel éljek,
azért kezdtem bele, mert a közelmúltban több fenyegetést is kaptam
szavahihető emberektől. Nincs kétségem afelől, hogy a napjaim meg
vannak számlálva, és szeretnék valamit elmesélni, mielőtt elvágják a
torkom.

Aggodalomra semmi ok, nem foglak titeket az élettörténetemmel untatni, még csak nem is nagyon szerepelek a mondókámban. 


Egész a hetvenes évek elejéig repülünk vissza, konzervatóriumba járok,
noha az első pillanattól fogva tudom, hogy nem akarok zongorista lenni.
Festeni szeretnék, ahhoz van tehetségem, mondhatni arra születtem, de a
családunkban mindenki zenész, és én nem merek előhozakodni a dologgal,
félek, hogy apám kitagad, anyámnak pedig megszakad a szíve. Máskülönben
nem játszom rosszul, az évfolyamtársaim vért izzadnak, annyit
gyakorolnak, nekem meg mintha ott lenne a kezemben minden, amit a
szüleim valaha megtanultak,  ennek megfelelően félgőzzel is könnyedén
veszem az akadályokat. 

Van egy évfolyamtársam, Eszternek hívják. Nem különösebben szép lány,
bár a szemében és a tartásában van valami, amin a felületes szemlélőnek
átsiklik a tekintete. A harmadik év végén négykezest játszunk,
Brahmsot, vagyis tavasztól minden szerda és péntek este össze vagyunk
zárva. Ekkor figyelek fel a fentebb taglalt értékeire, de ez nem sokat
javít a hangulatomon, és azon a meggyőződésemen sem, hogy újabb órák
vesznek kárba az életemből. 

Eszternek fikarcnyi tehetsége sincs, egyszer aztán nem bírom tovább, és
megkérdezem, hogy ki erőszakolta rá ezt az iskolát. Azt feleli, senki,
belőle zongorista lesz. Nem töröm össze az álmait, legalábbis szemtől
szemben nem. A vizsgán sokat ront, én pedig "brillírozok, mint mindig",
a bizottság szavaival élve. A beígért moszkvai ösztöndíj egy újabb szög
a koporsómba, hőn áhított szabadulásom időpontja sűrű ködbe vész.

A hátralévő két évben összebarátkozunk, bár inkább nevezném ezt
tanár-diák viszonynak. A délutánjaink úgy néznek ki, hogy Eszter órákon
át gyakorol, én közben mellette fekszem négy összetolt széken, a nap
végén pedig eljátszom neki a darabot úgy, ahogy valójában kéne.

Nem sokkal azután, hogy befejezzük az iskolát, apám ebédre
invitál. Előre rettegek, hogy mit akar mondani, így még nagyobb a
meglepetésem, amikor tulajdonképpen utamra enged. "Ne csináld, ha nem
akarod", mondja, mintha nem ő tette volna pokollá az elmúlt húsz évemet
azzal, hogy zongoraóráról zongoraórára cipelt, majd beíratott az összes
hajdani iskolájába.  

Szabad vagyok, és van egy kis pénzem is, de egyelőre nem festek, előtte
meg akarom alapozni a jövőmet. Eszter is ezt teszi, csak egy kicsit
másképp: számtalan helyen játszik, olyanokon, ahol neki sem szabadna,
meg olyanokon, ahol még én sem mernék. Nincs különösebben rossz
kritikája, leginkább mintha észre sem venné a sajtó, pedig
estéről-estére koncertezik. Ekkor még aggódom érte, találkozóra hívom,
de elszántabbnak és boldogabbnak tűnik, mint valaha. Fogalmam sincs,
honnan merít hitet és energiát, én rettenetesen fáradt vagyok, amikor
esténként végre jut időm kézbe venni az ecsetet. Mindazonáltal a
dolgaim nem mennek rosszul, sőt. Jó állásom van, a munkatársaim
sokkalta képzettebbek nálam, mégis én haladok a leggyorsabban a
szamárlétrán.

Alig egy évvel később levelet kapok Esztertől, amelyben tudatja velem
az örömhírt, hogy felvételt nyert a Toulouse-i Capitole Zenekarba, és
máris Franciaországba kellett utaznia, elnézést kér, amiért nem volt
ideje személyesen elbúcsúzni. Magam is meglepődöm, hogy elsősorban
irigységet érzek a hír hallatán. 

Pár héttel korábban, hosszú idő idő óta először elmentem egy
koncertjére, és kézzelfogható változást tapasztaltam, na nem a
játékában, hanem a közönség reakciójában. A legtöbben láthatóan miatta
érkeztek, és majdnem minden széken ült valaki, pedig rendesen az a
terem félig sem szokott megtelni. Figyeltem a hallgatóságot koncert
közben, és ráébredtem, hogy a hibátlan, esetleg újító vagy markáns
zongorajáték nem minden. Eszter pocsékul játszott, talán csak egy
kicsit jobban, mint a konzervatóriumban, de a kisugárzása az egész
termet a feje tetejére állította. Életemben nem hallottam olyan hosszú
ovációt, mint aznap az este. 

A Capitole után a London Philharmonic Orchestra következett, és
mostanra bizonyára kitaláltátok, hogy melyik Eszterről is van szó .

Belőlem sosem lett festő, ha a lábkörmeimet nem számítjuk. 

Kerestem egy csomó pénzt, egyenként eltemettem az összes családtagomat,
akik rettentően büszkék voltak rám, apámmal az élen. Más érdekes nem
történt velem. Legalábbis semmi olyan, amit érdemes volna megosztani.
Kivéve talán azt, hogy Eszter nem mulasztotta el egyetlen lemezét sem
elküldeni nekem, pedig sok száz van neki mára, és mindegyiket így
dedikálta:



 "Mesteremnek, örök hálával."


Nem tudom miért, de mindig elsírom magam, amikor ezt elolvasom...


forrás:  http://comedie84.freeblog.hu/

Gouranga!






--------- következő rész ---------
Egy csatolt HTML állomány át lett konvertálva...
URL: http://lists.netalfa.net/pipermail/ninpo-hu/attachments/20080715/eece6c59/attachment.htm