[Ninpo-hu] edzotabor

Bognar, Attila atus@ebizlab.hit.bme.hu
Mon, 5 Jul 1999 12:02:46 +0200


Sziasztok,

Aki volt taborban, az nehany szoval osszefoglalhatna, mi volt, hogy
tetszett stb :-)

Attila

UI: ime egy ujabb forditas, szokasos: nem teljesen "magyar" ;-), de a
lenyeget meg lehet erteni, ha hibas, ugy legyen, senki ne vegye tutinak

----------------

         Pedro Fleitas Gonzales: Kommunikáció a szívvel

Azon a napon résztvettünk a tréningen, melyet Hatsumi sensei tartott
Someya Dojoban. Mikor vége lett, Arnaud Cousergue (Franciaország) és
Paco Roldan (Spanyolország) barátaimmal felszáltunk a vonatra.

Társalgásunk fő jellemzője, és előző találkozásunké is az volt,
hogyan tudnánk mélyebben kommunikálni Hatsumi mesterrel és kikerülni a
nyelv alkotta határokat.

Akkor Arnaud valami érdekeset javasolt, én párhuzamos utat kerestem, és
fordítva. Ezáltal a kommunikáció ideális módját kerestük, hogy mélyebb
és lényegretörőbb társalgást tudjunk folytatni Sokéval.

Vonaton utaztunk, ami üres volt, s egyedül voltunk a kocsiban, a
probémáról társalogtunk. Egyszercsak megállt a vonat egy megállóban, és
egy részeg japán beszállt a kocsiba. Alig tudott felállni, és, mintha a
sors akarta volna, leült velünk szembe. Eleinte nem vettünk róla
tudomást, de hirtelen, ez a japán ember, társalgási szándékkal
megkérdezte tőlünk japánul, "Honnan jönnek?" "Franciaországból",
válaszolta Arnaud; Spanyolországból, válaszoltam, Pacora mutatva, aki
jobb oldalamon ült. "Sato vagyok," mondta utána. Mi is elmondtuk
neveinket, használva azt a kis tudást, amit a felkelő nap országának
nyelvéből tudunk. Megkérdeztük, tud-e angolul. "Egy kicsit", válaszolta
a vonattal harmóniában, ittas mozdulatait alig tudva irányítani.
Egyszercsak csend lett, s emlékszem, belenéztem a szemébe, és valami
erőset éreztem; volt benne valami...

Hirtelen azt mutatta, hogy írni akar nekünk valamit. Arnaud átnyújtotta
neki a noteszt, ami a kezében volt és egy tollat. A japán ember egy
ügyességi mutatvánnyal a noteszt az egyik, a tollat a másik kezébe
vette. Alig tudta visszatartani magát a hanyatteséstől, valamit írt a
noteszba, majd visszaadta a noteszt. Elképzelhető meglepetésünk, amikor
tökéletes angolsággal a következőt olvastuk:

" Nem számít a nyelv. A lélek, a szellem és a szív a legfontosabb
dolgok. "

Abban a pillanatban Arnaud-val egymásra néztünk anélkük, hogy tudtuk
volna mit szóljunk, s mindeketten a japánra néztünk, aki megérkezvén
úticéljára, távozott a hagyományos japán tiszteletadással.

Még mindig "látom" magam előtt, hogy szállt le részegen a vonatról,
alig tudott felállni, s miután bezárták a kocsi ajtaját és a vonat el
kezdett mozogni, a japán teljesen megállt az ajtó előtt, majd utoljára
kifejezte tiszteletét.

Természetesen ez egy olyan dolog, amit tárasim és én soha nem fogunk
elfelejteni. Különösen ha arra gondolunk, hogy válasz volt a
kérdésünkre. "Hogyan tudunk mélyebben beszélgetni tanítónkkal?"
Éppen megkaptuk a választ:

" Nem számít a nyelv. A lélek, a szellem és a szív a legfontosabb
dolgok. "

----------------

Ez a cikk részlet a "Artes Marciales Bujinkan Dojo" (A Bujinkan
Dojo harcművészetei) című könyvből,
melyet Pedro Fleitas

Fordította: Bognár Attila